26 éjszaka - Erotikus kalandok

12.

Csajozási és pasizási tanácsok

- Hallgass ide, Henry! - mondtam és megpróbáltam megőrizni a hidegvéremet.
- Már megmondtam, nem akarom, hogy itt hűtsd a levet! Főleg ne az asszisztensem körül. Megmondtam, ugye?
- Hé, mi a probléma, Steve? - kérdezte Henry. így hívott, pedig tudta, hogy utálom. Talán pontosan azért hívott így.
- Nem ugorhatok be, hogy köszönjek a bátyámnak? És ha a tesómnak van egy igen szemrevaló titkárnője, nos, aki férfi, mutassa meg, nem?
- Tévedsz! - förmedtem rá.
- Először is, Miss Greenglass nem a titkárnőm, hanem az asszisztensem. Másodszor, te nem férfi vagy, hanem egy csótány. Harmadszor, azt sem érdemled meg, hogy kipucold annak a nőnek a levetett cipőjét. így aztán...
- Álljunk csak meg! Jól érzem, hogy itt egy kis féltékenység úszik a levegőben, Steve?
- Magadnak akarod ezt a pipit, mi? Annyira jó a kislány? Vettem egy mély lélegzetet.
- Miss Greenglass és én egyszerű munkaviszonyban állunk. Én vagyok a főnök, ő a beosztott. Legalábbis mostanáig. És még soha...
- Micsoda? Ilyen jó nő, és még sosem tekertél alá? Nem hiszek neked, Steve! A könyvem hűséges olvasói minden bizonnyal emlékeznek rá, hogy van egy öcsém. Nos, Henryről van szó. Az eddigiekből nyilván kitűnt, hogy nem ápolunk túl jó viszonyt.
- Henry - sóhajtottam.
- Elmondom még egyszer. Nem akarom, hogy itt legyél. Ez egy munkahely. A családi vállalatról van szó, amivel kapcsolatban te úgy döntöttél, hogy nem veszel benne részt. Inkább kivetted belőle a pénzedet, hogy playboy lehess, vagy mi a fene. Rendben, csináld. De ne itt! És ne Miss Greenglass közelében!
- Attól tartok - vont vállat Henry -, ez esetben ketten repülünk rá a kicsikére.
- Mi van? - Sajnálom, Steve-, de az a helyzet, hogy megbeszéltem egy randevút holnap estére az elbűvölő hölggyel. Bambán meredtem rá.
- Nem hiszem el - suttogtam végül.
- Miért is ne? - rántott egyet a vállán.
- Hé, a tyúkok felismerik a minőséget, ha összeakadnak vele!
- Te… és ő… elmentek valahová?
- Tudtam, hogy végül felfogod! - szemtelenkedett Henry.
- Nem! - nyögtem.
- Nézd, Steve-, ha te azt mondod nem, ő azt mondja: igen, akkor szerinted melyikkőtöknek higgyek? - Takarodj innen a pokolba! - hörögtem.
- Rendben, tesó, de holnap délután alighanem újra látjuk egymást. Idejövök érte, mert innen indulunk! Felpattantam a székemből. Amikor Henry meglátta az arcomon ülő kifejezést, gyorsan a távozás mellett döntött. Gyakran mondogattam, hogy inkább szerető vagyok, mintsem harcos, de ez alkalommal kész voltam kivételt tenni. Valószínűtlennek tűnt, hogy az én hűvös, megközelíthetetlen Miss Greenglass egy Henryhez hasonlatos férfivel randevúzzon.
Bár egyáltalán nem tűnt valószínűnek, hogy az öcsém csak kitalálta a történetet, viszont nem engedhettem meg magamnak, hogy alaposabb bizonyítékok nélkül elhiggyem. Amikor Miss Greenglass megérkezett másnap reggel, egy darabig vártam, hátha szóba hozza a dolgot, de nem tette. Végül aztán a kíváncsiságom rákényszerített, hogy magam vessem fel a témát.
- Miss Greenglass - kezdtem egy megfelelőnek tűnő pillanatban.
- Miután maga tegnap hazament, a testvérem arról beszélt - bár tudom, hogy lehet pusztán a fantáziája műve is -, hogy maga és ő… Elmennek valahová. Ma este. Miss Greenglass nyugalmának tengere még csak nem is fodrozódott.
- Igen, Mr. Walling. A testvére volt olyan kedves, hogy elhívott vacsorázni.
- És maga elfogadta? - meredtem rá.
- Igen, el.
- De… de miért? Rám pillantott és kissé feljebb vonta az egyik szemöldökét.
- Már bocsánat. Tessék?
- Mondom: miért? - ismételtem.
- Miért megy el éppen Henryvel, amikor annyi férfi szaladgál a világban? Nem hiszek a fülemnek! Miss Greenglass hangja hűvösebben csengett, mint valaha.
- Azt hiszem, a magánéletem kizárólag rám tartozik, Mr. Walling!
- Igen, hát persze! - vágtam rá.
- De… de Henry! Ő olyan… egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy egy ilyen típussal ön képes lesz… hogy egy ilyennel akar...
- Ehhez semmi köze, Mr. Walling! - mondta Miss Greenglass.
- De talán a testvérének vannak bizonyos tulajdonságai, amiket ön nem méltányol kellőképpen.
- Az öcsém egy faszfej! - jelentettem ki.
- Maga pedig nagyot téved, igenis van hozzá közöm! Miután megnyertem a fogadást, bebújok a maga ágyába. És semmi kedvem ahhoz, hogy az idióta öcsém korábban járjon ott. Sajnálom, ha durván hangzik, Miss Greenglass, de ha Henryről van szó, képtelen vagyok higgadtan viselkedni. A szemében egy pillanatra megcsillant valami. Képtelen voltam eldönteni, hogy vajon a harag szikráját látom-e, vagy csak remekül szórakozik a felháborodásomon.
- Egyszerűen csak elmegyek vacsorázni a testvérével, Mr. Walling - mondta.
- Szó sem volt szexuális együttlétről - rövid szünetet tartott.
- Bár előre nem zárom ki a lehetőségét… - tette hozzá.
- Micsoda? De...
- Nagyon jól tudja, Mr. Walling, hogy a fogadásunk nem jár semmiféle korlátozással rám nézve, csakis önre. És amennyiben - ahogy finoman utalt rá - az a célja, hogy bebújjon az ágyamba, talán inkább a saját társasági életével kellene foglalkoznia, mint az enyémmel, nemde? Ez a nő igen dühítően tudott viselkedni. - Amiatt ne aggódjon - vágtam oda mérgesen.
- Már az L betűnél járok! A francba is, rengeteg L betűs nőt ismerek! Ott van Laura, Louise, Lana, Linda, Lonnie, Leslie, Loma...
- Bizonyára a legtöbbjükkel eltöltött már egy-egy éjszakát - bólogatott Miss Greenglass.
- És akkor mi van? Ugye, emlékszik: ez nem kizáró ok! Csak annyit mondtam, hogy megpróbálok új hölgyeket keríteni, hogy kissé megnehezítsem a saját dolgomat. De ha maga odáig süllyed, hogy elmegy az öcsémmel...
- Nem látom be, mi ebben a tragédia! - közölte a hölgy.
- Az, hogy ostobaságot csinál! Laura telefonját kikapcsolták. Louise üzleti úton volt. Lana törött lábbal feküdt egy kórházban. Linda nászúton volt. Leslie soha többé nem akart szóba állni velem (nem tudtam miért, de bizonyára jó oka volt rá). Lonnie, mint megtudtam, leszbikus lett időközben (a 90-es évek divatját követve, magyarázta). Lornának egy hónapja volt hátra első gyermeke születéséig. A sajnálatos információkhoz egy sor telefon útján jutottam, mialatt Miss Greenglass elment ebédelni.
A hírek nem sokat javítottak a levertségemen, no nem mintha nem lettek volna további L betűs hölgyek a telefonkönyvemben. Bosszús hangulatom igazi oka az volt, hogy az asszisztensem randevúra készült az öcsémmel, és hiába próbáltam, nehezen tudtam összpontosítani más dolgokra. Nem voltam ott az irodában, amikor Henry eljött Miss Greenglassért, mivel nem óhajtottam látni a jelenetet. Ugyanakkor végignéztem az indulást. Ez azért volt lehetséges, mert merő véletlenségből egy, az irodától nem messze parkoló taxiban ültem a kérdéses időpontban. A házamat figyeltem, mialatt a taxióra boldogan ketyegett. És véletlenül végignéztem, amint Henry leint egy másik taxit, és mindketten beszállnak.
- Kövesse azt a taxit! - mondtam a sofőrnek.
- Maga ugrat - horkant fel.
- Nem viccelek! Gyerünk, húzzon bele!
- Maga zsaru, vagy ilyesmi? - kérdezte a sofőr.
- Nem, csak azt akarom...
- Huszonhárom éve vezetek taxit, de ilyet még soha senki nem kért tőlem.
- Kérem! - mondtam és megpróbáltam szemmel tartani Henryék kocsiját, mielőtt felszívódna a forgalomban.
- Tegye amit mondok, és nem jár rosszul, oké? - Úgy érzem magam, mintha másik idősíkba kerültem volna - hitetlenkedett a férfi. Végül sebességbe tette a váltót, és elindultunk. Megrázta a fejét.
- Kövesse azt a taxit, jesszusom! - morogta.
- Siessen, befordultak azon a sarkon. Látja?
- Hogy siessek ekkora forgalomban? - kérdezte.
- Képtelenség! Amikor elértük a sarkot és befordultunk, számos taxit pillantottam meg az orrom előtt. Képtelen voltam megmondani, hogy melyikben ülnek ők.
- Próbáljon közelebb menni! - mondtam a sofőrnek.
- Ez nem helikopter, haver! - horkant fel a férfi.
- Azt hittem, hogy maguk mind külföldiek manapság - jelentettem ki.
- Igen, egy kihalófélben lévő ághoz tartozom - bólogatott.
- Én vagyok a jó öreg, bölcselkedő, aranyköpéseket mondogató brooklyni taxisofőr. Akar rólam tudni többet is?
- Nem. Maga az a sofőr, akinek azt mondták: kövesse azt a taxit, ez minden.
- Rendben - bólintott a sofőr.
- Most, hogy ilyen is megesett velem, akár nyugdíjba is mehetek. Hé, egyébként melyiket kövessem?
- Már nem tudom biztosan! Azt hiszem azt, amelyik most fordul balra. Azt kövesse! Megtette, amire kértem. Néhány háztömbnyi távolságig sikerült szemmel tartani a kocsit. Aztán hirtelen megállt, hogy kirakja az utasokat. Ketten szálltak ki belőle, de a távolság miatt nem láttam jól, hogy kik azok.
- Álljon meg itt! - mondtam a sofőrnek. Előhúztam néhány bankjegyet és a tálcára tettem.
- Köszönöm!
- Nem, nem! - tiltakozott.
- Maga azt akarta mondani: maradjon itt, Mack, és hagyja ketyegni az órát!
- Majd legközelebb! - mondtam és kiszálltam. A másik kocsi egy Jádebirodalom nevű kínai étterem előtt tette ki az utasait. Láttam belépni őket az étterembe. Lassan sétáltam az épület felé. Bár nem voltam teljesen biztos abban, hogy mit akarok csinálni, követtem őket. Mégis, mit akartam látni? Tudtam, hogy ostobaságot, sőt alattomos dolgot csinálok, de az agyam és az önérzetem szinte belezsibbadt a gondolatba, hogy Miss Greenglass és a fafejű öcsém…
Bekukkantottam az ablakon, de nem láttam semmi említésre méltó dolgot. Most mi legyen? Nem akartam, hogy észrevegyenek, de eddig már eljöttem…
Kinyitottam az étterem ajtaját és óvatosan bekémleltem.
- Jó estét, uram. Szeretne egy asztalt? A kérdést egy fiatal, ázsiai nő tette fel, aki felém közeledett, mialatt beléptem. Egy maréknyi étlapot tartott a kezében és szemlátomást a háziasszony szerepét játszotta.
- Nem, köszönöm… én csak...
- Szabadkozás közben gyorsan körülnéztem odabent, és a hosszanti fal mellett megpillantottam a taxival ideutazó párost. Azonnal rájöttem, hogy nem Henryt és Miss Greenglasst látom.
- A fenébe is - morogtam.
- Hát végül mégsem azt a kocsit...
- Uram? - szólt közbe a hölgy.
- Ó, sajnálom! - néztem rá, és végre szemügyre is vettem. A nő elég hosszúra nőtt és még magasabbnak tűnt, mivel a haját a fejére tornyozva hordta. Nagyon csinos volt! Kiálló pofacsontja és ferde vágású, sötét szeme erősen kihangsúlyozta ázsiai származását. Mély hangon beszélt, elharapta a szóvégeket, ami miatt az akcentusa vonzónak és valahogy szexisnek hatott.
- Szeretne egy asztalt, uram? - kérdezte ismét.
- Egy egyszemélyes vacsorát?
- Ó, nem, köszönöm. Már éppen készültem kihátrálni az ajtón, amikor megláttam valamit, ami miatt nyomban habozni kezdtem. A lány hagyományos, magas nyakú kínai köntöst viselt, amely szorosan tapadt karcsú és hajlékony idomaira. A ruha kék selyemből készült. A bal keble fölött egy aprócska névtábla díszelgett, amelyen az állt: „Li Mai”.
- Ha jobban belegondolok… - mondtam végül. A hagyományos ruháról nem maradt le a hagyományos oldalsó hasíték sem. Miközben követtem a lányt az asztalhoz, elsősorban hosszú, formás lábát figyeltem. Nem mintha akadt volna kifogásolnivaló a teste többi részével kapcsolatban, sőt, nagyon is remek alakkal büszkélkedhetett. Közöltem vele, hogy valami félreeső asztalt kérnék, ha lehetséges. A hölgy olyan előzékeny volt, hogy egy sarokasztalhoz vezetett, amely, ha nem is volt egészen elzárt helyen, eléggé messze esett a tömegtől.
- Köszönöm - mondtam, miután leültetett.
- Gondolom nem ér rá, hogy csatlakozzon hozzám, ugye? Mondjuk, legalább egy ital erejéig? Az obszidián szemek gyorsan felmérték a helyzetet, de a mosolyában nem bujkált más, csakis udvariasság.
- Attól tartok, uram, nem. Jelenleg dolgozom.
- Talán, ha szünetet tart? - javasoltam.
- Az még legalább egy óra! - figyelmeztetett.
- Nem baj, majd lassan eszem! - viszonoztam a mosolyát. A mosoly eltűnt az arcáról, viszont ismét végigmért.
- Azonnal küldöm a pincért - mondta, és magamra hagyott. Rendeltem valami italt, aztán egy vacsorát. Tényleg lassan ettem. Ahányszor csak elsuhant az asztalom mellett, hogy ellássa háziasszonyi teendőit, egy-egy mosolyt villantottam rá, amelybe igyekeztem belesűríteni valamennyi férfias vonzerőmet. Mit mondjak, nem viszonozta. Ellenben, mialatt a második csésze teámat szürcsölgettem, hirtelen az asztalomnál termett.
- Tudom, mi a dörgés - mondta. Ezúttal mosolygott, de csak óvatosan.
- Jó magának - közöltem.
- Miféle dörgés?
- Maga tudni akarja, hogy mi az igazság az ázsiai nők körül.
- Kiindulásnak jó - bólogattam.
- Csinált már ilyet korábban is?
- Nem is egyszer - mondta Li Mai.
- És működött a dolog?
- Nem mindig!
- Micsoda megkönnyebbülés! - sóhajtottam.
- Tulajdonképpen engem a maga neve érdekelne. Li Mai. Szép név!
- Köszönöm.
- Hanem, a kínai neveket nem visszafelé kell érteni? Úgy értem, hogy az első neve tulajdonképpen a második, és viszont? Vagy valami ilyesmi?
- Az már ódivatú! Most már Amerikában vagyunk, oké? Másik ország, másik világ. A nevem Li Mai Chang.
- Igazán örülök - mondtam. Jobban örültem, mint gondolta volna.
- Szóval, mi az?
- Micsoda?
- Az igazság az ázsiai nőkről.
- Persze nagyjából ismertem a dolgot. Annak idején volt szerencsém kelet lányai közül néhány igen emlékezeteshez.
- Ó - villantotta rám a tekintetét.
- Azt hiszem, most azt kellene válaszolnom: „miért nem találja ki maga?”
- Az igazán remek lenne.
- Akkor menjünk hátra - mondta -, bezárkózunk a raktárba.
- Jól hangzik - vágtam közbe.
- Van ott egy asztal, amire rá lehet feküdni.
- Ez egyre jobb és jobb!
- Vagy talán a padlót szereti? Ott több hely van!
- Maga csak játszik velem, igaz?
- Miből gondolja? - kérdezte Li Mai.
- Mert mi, nyugatiak igen okosak vagyunk ám! - feleltem. Visszament dolgozni, én meg rendeltem még egy csésze teát. Újabb egy óra múlva visszatért hozzám.
- Jobb lesz, ha csinos borravalót ad a pincérnek - mondta.
- Remélem megérte elkölteni a pénzt.
- Most azt fogja mondani, hogy még sosem akarta megtudni a választ.
- Pedig néha megpróbáltam - mondtam.
- De még maga sem mondott nemet, ugye?
- Ön türelmes ember - mondta, majd rövid szünetet tartott. Végül rám nézett.
- Li Mai szereti a türelmes embereket.
- Én pedig szeretem a kiugró arccsontú nőket, akiknek a szoknyája oldalt fel van hasítva. És persze a hasítékon kivillanó lábakat.
- Kínában a lányok sokkal illedelmesebbek - felelte.
- És itt? - Ez egy másik ország - vonta meg a vállát. A szemünk egymásba akadt. Ezúttal nem fordította el a tekintetét.
- Tudja - mondtam -, történetesen egy tanulmányt készítek, amely a különféle nemzetiségi éttermek éléskamrájának állapotáról szól. Szeretném látni az önökét is! A sötét szempárban megvillant valami.
- Menjen hátra! - intett az ajtó felé.
- Egyenesen végig, majd jobbra. Tizenöt perc.
- Legyen tíz! Már így is olyan régóta itt vagyok, hogy attól tartok, nekem ugrik a pincér.
- Nem kimondottan ezért mérges - mosolyodott el.
- Nem? Hát akkor miért?
- Mert ő a férjem! - mondta könnyedén Li Mai. Tényleg volt ott egy asztal, ha nem is túl nagy. Li Mai azon ült. Amikor becsuktam az ajtót és rátoltam a reteszt, hanyatt feküdt és a levegőbe emelte az egyik lábát. Ezáltal a szoknyája szétnyílt és felfedte a lábát, egészen a combja tövéig. Egy szempillantás múlva előtte álltam és végigfuttattam a kezemet a bokájától a combjáig. Aztán felgyűrtem a ruhát a derekára. A szívélyes fogadtatás jeléül felemelte a csípőjét, én pedig azzal válaszoltam, hogy lehúztam róla a bugyit.
- Nem igaz - mondtam.
- Rosszul tudtam!
- Biztos? - mondta kissé elfúló hangon.
- Talán meg kellene nézni egy kicsit közelebbről is! Meg is tettem. Mélyen lehajoltam, hogy alaposan szemügyre vehessem.
- Csaknem teljesen biztos vagyok benne - mondtam.
- De jobb, ha ellenőrzőm. Ezt is megtettem. Először az ujjaimmal, majd a számmal. A dolog eltartott egy darabig. Miközben szorgoskodtam, egy kicsit izgett-mozgott. Részben a szenvedély miatt, részben, mert a háta mögé nyúlt, hogy lehúzza a ruháján a cipzárt. Aztán levetette a melltartóját. A keble apró volt és tökéletes. Belekapaszkodtam a mellébe, hogy stabilabban álljak, mialatt folytattam a beható vizsgálatot. Amikor nagy megelégedésemre - és azt hiszem az övére is - befejeztem az ellenőrzést, gyorsan lehajigáltam magamról a ruhámat és felmásztam az asztalra, hogy csatlakozzam hozzá.
Az asztal kicsi volt, de szerencsére erős. A testünk minden gond nélkül összeforrt. Li Mai a levegőbe emelte finom, formás lábait és összekulcsolta őket a hátamon. Hosszan, elmélyülten és igen kellemes körülmények között kutattam a Kelet titkait, bár a szavak, amelyeket Li Mai a fülembe kiáltozott, határozottan angolul szóltak. Miközben öltözködtünk, a pincérként dolgozó férj felől érdeklődtem. Valahogy nem vágytam különösebben egy váratlanul felbukkanó húsvágó bárddal való találkozásra.
- Ne aggódj! - nyugtatott Li Mai.
- Ez most már Amerika. Az étterem az enyém. Ha meg akarja tartani az állását, jobb, ha csendben marad.
- Isten áldja Amerikát! - bólogattam. Másnap reggel közöltem Miss Greenglassal, hogy ismét léptem egyet előre. A hölgy a szokásos hidegvérrel fogadta a bejelentést. Természetesen nem meséltem el, hogyan kerültem abba a bizonyos étterembe, és szerencsére ő sem kérdezte meg.
- Szóval, így telt az estém - fejeztem be.
Aztán, amilyen mellékesen csak tudtam, megkérdeztem:
- És az öné?
- Köszönöm, nagyon kellemesen - mondta rendíthetetlen asszisztensem.
- Maga és Henry… jól kijöttek egymással?
- Igen - bólintott Miss Greenglass.
- De maga nem… úgy értem… Semmi sem történt, ugye?
- Nem tudom, mire gondol, Mr. Walling...
- Ó, ne csinálja már! Pontosan tudja, hogy mire gondolok.
- Akkor most újra elmondom, Mr. Walling, hogy a magánéletemhez semmi köze. Remélem, ezúttal emlékezni fog erre.
- Én pedig újra elmondom önnek, Miss Greenglass, hogy igenis van! Főleg, mivel az öcsém is érintett a dologban.
- A téma lezárva! - jelentette ki Miss Greenglass határozottan.
- Átkozottul biztos lehet abban, hogy Henry el fogja mondani! - mondtam.
- Méghozzá részletesen!
- Ez esetben azt tanácsolom: kérdezze meg tőle - mondta Miss Greenglass. Ez nem is volt olyan elvetemült ötlet. Azt azonban kivártam, amíg a hölgy kiment valahová, és csak akkor hívtam fel Hemyt.
- Az a nő egy jéghegy! - utálkozott Henry.
- Aha! Ez azt akarja jelenteni, hogy nem bújt ágyba veled, ugye?
- Az a tyúk frigid. Gyűlöli a férfiakat! Valószínűleg egy álruhás férfi!
- Csak jó ízlése van - mondtam.
- Ne aggódj - szólt Henry legközelebb elkapom.
- Legközelebb? - kérdeztem döbbenten.
- Szombaton! - vágta rá.
- Megint találkozunk. Ezúttal elviszem egy show-ra, így talán megadja magát! Lecsaptam a kagylót.
- Megint elmegy vele? - kérdeztem hitetlenkedve, amikor Miss Greenglass visszatért.
- így van!
- Nem tudom elhinni! Hogyan képes...
- Nézze, Mr. Walling! - mondta Miss Greenglass.
- A szombat történetesen nem munkanap, így a lakásom elé jön értem. Este hétre. Ezt csak azért közlöm, ha esetleg ismét szeretne követni minket! Nem jutottam szóhoz; felhördültem.

fel